Osztályfőnöki óra, amit nyolc év után egészen másképp tartanék meg

Nyolc évvel ezelőtt tartottam az első osztályfőnöki órámat, és még ma is érzem a krétaport az ujjaim között, ahogy aznap reggel háromszor letöröltem a táblát, mert sehogy sem tetszett, amit felírtam. Harmincegy kamasz nézett rám a padokból, néhányan érdeklődve, a legtöbben unottan, a hátsó sorban pedig valaki már az első percben a telefonját nyomkodta a pad alatt.

Gondosan felkészültem. Volt nálam vázlat, kiosztható lap, sőt egy rövid film is, amit a projektoron akartam levetíteni, csak éppen a kábel nem passzolt a géphez. A terv szerint arról beszélgettünk volna, hogyan osztják be az idejüket a tanulás és a hobbi között. Tíz perc után rájöttem, hogy a gyerekek nem a tervet hallgatják, hanem engem figyelnek, és azt mérik, mennyire gondolom komolyan, amit mondok.

Abból az órából egy kérdés maradt meg. Az egyik lány a második padból megkérdezte, honnan tudja az ember, hogy valamiből már túl sok. Nem a tanulásra gondolt, nem is a telefonra, egyszerűen csak a határra. Akkor valami tankönyvszerűt feleltem, és láttam rajta, hogy nem győztem meg. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy erre a kérdésre egy osztályfőnöknek jobb választ kellene tudnia.

Idén ősszel, egy osztályfőnöki órára készülve, végre felhívtam valakit, aki tudott erre válaszolni.

Az első szint, amit félreértünk

Az egyik egyetemi évfolyamtársam ma addiktológusként dolgozik, régóta nem beszéltünk, de amikor elmondtam, mire készülök, azonnal időt szakított rám. A beszélgetést, ahogy emlékszem rá, nagyjából így rekonstruálom.

„A diákjaim azt fogják kérdezni, mennyi az a mennyiség, ami még rendben van” – kezdtem.

„Akkor kezdd azzal, hogy a mennyiség csak az egyik része. Az alkohol szintek nem egy skálán mért számok, hanem az ivás formái” – felelte. – „Van egy cikk, amit mindig ajánlani szoktam, a Felépülők Családi Felépülési Központ írta az alkoholizmus fokozatairól. Olvasd el, mielőtt bármit felírsz a táblára.”

Elmagyarázta, hogy az első szint a szociális ivás, de ezt sokan szélesebbnek hiszik, mint amilyen. A cikk szerint ritkán, ünnepi alkalmakkor, kis mértékben, társaságban, és mindig ugyanannyi mennyiséget iszik az ember, a ritkán évi öt-tíz alkalmat jelent, a kevés pedig egy-két egységet. „A legtöbb felnőtt, aki szociális ivónak tartja magát, már régen nem az” – tette hozzá csendesen.

Ahol a magyarázatok kezdődnek

„És mi jön utána?” – kérdeztem.

„A kóros ivás. Ennek egyik formája a gyakori, rendszeres ivás, a munka utáni két-három sör vagy fröccs. A másik az, amikor valaki problémákra hivatkozva iszik, és olyan meggyőzően, hogy a környezete még sajnálja is. A cikk azt írja, hogy aki ilyen hivatkozásokkal iszik, annak már biztosan alkoholproblémája van.”

Elmondta azt is, hogy a felepulok.hu cikke szerint ez a szakasz férfiaknál nagyjából tíz-tizenöt, nőknél öt-nyolc év, és csak utána beszélünk alkoholbetegségről. Az pedig, hogy kinél mennyi idő alatt, rengeteg mindentől függ, a családi mintától kezdve az életkoron át, amikor valaki a rendszeres ivást elkezdte.

„Szóval a határ nem egy pohár, hanem egy folyamat” – mondtam.

„Pontosan. És a harmadik szint az, amikor az ivás az érzések kezelésének a módja lesz. Ott már szakember kell.”

Amit végül a táblára írtam

Este elolvastam a cikket, amit ajánlott. Hosszú volt és helyenként kemény, de egyszer sem éreztem benne, hogy bárkit megbélyegezne. Az alkohol szintek leírásánál a legjobban az fogott meg, hogy nem ijesztgetni akart, hanem megmutatni, hol változik meg csendben a gondolkodás.

Az osztályfőnöki órán nem tartottam előadást. Felírtam a táblára három szót egymás alá, és megkérdeztem a diákokat, szerintük mi a különbség köztük. Hosszabb és őszintébb beszélgetés lett belőle, mint amire számítottam. A végén egy fiú megkérdezte, hol lehet ennek utánaolvasni, és én megadtam neki a felepulok.hu nevét, azzal, hogy otthon is nyugodtan megmutathatja.

Nyolc évvel ezelőtt arra a kérdésre, hogy honnan tudja az ember, hogy valamiből már túl sok, nem tudtam jól válaszolni. Ma már tudom, hogy nem egy számot kellett volna mondanom, hanem azt, hogy figyeljenek a magyarázatokra, amiket maguknak mondanak. Ezt a felepulok.hu egyik cikkétől és egy régi évfolyamtársamtól tanultam meg, és azt hiszem, ez volt életem egyik legfontosabb tanulsága osztályfőnökként.